Amikor a lélek változni akar, de az egó visszatart – A lélek hívása és az egó félelmei

Sokszor érezhetjük úgy, mintha két erő húzna bennünket két ellentétes irányba. Egyik részünk vágyik a változásra, az új tapasztalatokra és a fejlődésre, míg a másik részünk görcsösen ragaszkodik a megszokott mintákhoz és biztonságot adó szokásokhoz. Ez a belső ellentmondás gyakran akadályoz abban, hogy valóban elinduljunk azon az úton, amelyre a lelkünk hív. Gyakori, hogy saját félelmeink és meggyőződésink aktívan szabotálják a változást. Ilyenkor sokszor nem vesszük észre a tanítást, nem látjuk meg a jeleket és elsétálunk olyan lehetőségek mellett, amelyek talán csak egyszer érkeznek az életünkbe.

Egy korábbi írásomban említettem a kifejezést: „aki az ördöggel játszik, az nem veszi észre az angyalt„.

Ez alatt azt kell érteni, hogy ha a megszokott minták, hitrendszerek és félelmek irányítanak, valamint a hiányérzetek és traumák árnyékában élünk, akkor nem látjuk meg, hogy mi van ezen kívül. Nem vesszük észre azokat a lehetőségeket sem embereket, akik „fényt hozhatnak” az életünkbe. Sőt akár még aktívan harcolunk is ezek ellen, mert ismeretlenek.

Azt érezzük biztonságosnak és „otthonosnak”, ami ismerős. Ami ismeretlen, vagyis ami nem illik bele a világképünkbe sem a tanult mintáinkba, azt hajlamosak vagyunk elutasítani, vagy harcolni ellene, csak mert nem ismerős. Viszont attól, hogy valami ismerős és otthonos, még nem jelenti azt, hogy ténylegesen jót is tesz nekünk. Sokszor pontosan az teszi tönkre az életünket, amit már ismerünk. Például egy bántalmazó kapcsolati minta is lehet ismerős, de ettől még nem szolgálja a célunkat. Nem véletlen a mondás: az ördög, amit ismersz.

Az egó játszmái

A lélek fejlődni szeretne, hiszen mindannyian ezért vagyunk itt, de van, amikor a személyiség – vagyis az egó – szabotálja a fejlődést, mivel az egó számára az jelenti a biztonságot, ami ismerős.

Az Univerzum és a lélek célja is a fejlődés. Az egó viszont nem a fejlődést tekinti fontosnak, hanem a biztonság látszatát. Az egó számára önmaga megőrzése, fenntartása a fontos. Úgy működik, mint egy önvédelmi program és még azt is védi, ami valójában csak fájdalmat hoz az életünkbe. Nem azért teszi ezt, mert rosszat akar, hanem, mert ez az, ami egyszer a túlélést biztosította.

Az egótól nem megszabadulni kell, hanem érteni kell a működését és észrevenni, amikor az egó átveszi az irányítást.

Az emberi egó alapvetően ellnállásból működik. Mindennek ellenáll, ami a komfortérzetét vagy az önmagáról kialakított képét fenyegeti. Miközben sokszor pontosan arra lenne szükség, hogy összeomoljon az önmagunkról alkotott képünk és végre rálássunk arra, hogy milyen irányba halad az életünk.

Amikor a lélek már fejlődni akar…

Van, amikor már túl sokáig ismételgetjük ugyanazt a mintát, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra és közben nem fejlődünk és nem változunk. Ezzel pedig lényegében szembemegyünk az Univerzum rendjével, hiszen a fejlődés és a változás állandó és elkerülhetetlen.

A lélek szüntelenül adja a jeleket arra, hogy változás szükséges. Viszont sokszor nem vesszük észre a jeleket, nem figyelünk befelé és nem hallgatunk az intuícióra.

A lélek elsősorban az intuíción vagyis a belső megérzések formájában kommunikál velünk. Ilyenkor azt érezzük, hogy valamit szükséges megtennünk. A „józan ész” (az egó) sokszor felülbírálja az intuíciót, hiszen sokszor nem tudjuk hova tenni, hogy miért érzünk erősen valamit, amit nem tudunk megmagyarázni. Pl. miért akarok elmenni egy spirituális tanfolyamra, ha soha nem is érdekelt a dolog? Vagy miért érzem azt, hogy fel akarok mondani a munkahelyemen? Miért nem vagyok elégedett az életemmel, ha kívülről nézve minden tökéletesnek tűnik?

Ha nem csak automata üzemmódban éljük az életünket, hanem valóban figyelünk befelé, akkor észrevehetjük azokat az érzéseket, amelyek ott vannak a háttérben, de talán folyamatosan ignoráljuk őket.

Sok esetben van egy erőteljes hívó érzés, mintha a lélek hívna, hogy tegyünk meg egy lépést, még akkor is, ha nem tudjuk logikusan megmagyarázni.

Sokan azért nem mernek hallgatni az intuícióra, mert félnek az ismeretlen dolgoktól és azért is, mert nem látják előre, hogy mi fog történni. De igazából soha nem tudhatjuk előre, hogy mi fog történni, még akkor sem, ha már valamennyire ismerős dologról van szó.

Ha a lélek meg akar tanulni valamit, akkor meg is fogja tanulni. Mindegy, hogy mennyire ellenáll és erősködik az egó. Ha nem akarunk meglépni egy változást, akkor a tanítás fájdalmas módon is történhet, pl. egy krízishelyzettel, ami kvázi rákényszerít a változásra. Lehet fejlődni szenvedésben és fájdalomban, vagy örömben és boldogságban is.

Aki nem változik, az is rá lesz kényszerítve a változásra, hiszen az Univerzum nem áll meg a fejlődésben, csak mert mi magunk nem akarunk fejlődni.

A belső ellenállás és szabotálás

Az egó folyamatosan ellenáll a változásnak. Sokszor elbizonytalanít és lebeszél dolgokról. És általában igaz, hogy minél nagyobb a lehetséges változás, annál erősebben harcol ellene az egónk. Ilyenkor történik az, hogy az egó bevet minden eszközt, csak hogy megakadályozza a változást. Miközben lehetséges, hogy pontosan ez a változás hozná el az életünkbe azt, amire szükségünk van és amire mindig is vágytunk. De ha ez ellene megy a tanult mintáknak, a generációs mintáknak és mindennek, ami egészen addig az életünket alakította, akkor az egó szabotálni fogja a próbálkozásainkat.

A bátorságpróba

A fejlődés és változás sokszor bátorságpróba elé állít, hiszen bátorság szükséges ahhoz, hogy folyamatosan meghaladjuk önmagunkat.

Mindig van valamilyen belső akadály, amit meg kell fejlődnünk és lehet, hogy ez elsőre ijesztőnek tűnik vagy kvázi lehetetlennek. De pont ezeknél a kihívásoknál érezhetjük azt, hogy mennyi mindenre képesek vagyunk, mennyi mindent meg tudunk haladni és mekkora erő van bennünk.

Lényegében bármit meg tudunk teremteni, amire vágyunk, de soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyi mindenre képesek vagyunk, ha az ismerős dolgokban maradunk, csak mert azok „biztonságosak”.

A komfortzónában nincs fejlődés

A komfortzóna biztonságot ad, ismerős, kiszámítható és kényelmes. De ha őszintén magunkba nézünk, tudjuk, hogy itt semmi új nem születik. A komfortzónában nem tanulunk, nem érünk el valódi áttöréseket, csak újra és újra ismételjük ugyanazokat a mintákat.

A lélek nem a stagnálásra vágyik, hanem a növekedésre. Ahhoz, hogy fejlődjünk, szükség van arra, hogy kilépjünk a megszokottból, és vállaljuk a bizonytalanságot, ami a változással jár.

Kilépni a megszokottból félelmetesnek tűnhet, de emögött rejlik a szabadság és a kiteljesedés lehetősége.

Ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy átlépjük a képzeletbeli határainkat, akkor nemcsak új tapasztalatokat szerzünk, hanem közelebb kerülünk a valódi önmagunkhoz is. A komfortzóna elhagyása nem veszteség, hanem nyereség: a bátorság jutalma mindig egy szabadabb és önazosabb élet.