Sorsszerű találkozások és a vonzalom okai – Ismerős minták és belső hiányok

A vonzalom az egyik legnagyobb erő, ami a kapcsolatainkat irányítja. Gyakran elhisszük, hogy sorsszerű találkozásokról van szó, pedig a mélyben mindig működik valami: egy ismerős minta, egy belső hiány vagy éppen egy olyan minőség, amit a másikban felfedezünk és tükröt tart elénk.

Talán volt már olyan élményed, hogy találkoztál valakivel és rögtön azt érezted, mintha a sors küldte volna az utadba. Az ilyen sorsszerű találkozások esetén gyakran jelen van egy erős vonzalom – de vajon miért vonzódunk bizonyos emberekhez, míg másokhoz egyáltalán nem?

Mit jelent és miért alakul ki a vonzalom?

A vonzalom mindig tudattalan. Nem tudatos döntés eredménye, hanem egy láthatatlan erő, ami „magához húz”.

A vonzalom mindig rámutat valamire önmagunkban: egy vágyott vagy elfojtott tulajdonságra, egy érzésre, esetleg egy ismerős érzelmi mintázatra, amivel már gyermekkorban találkoztunk.

Van, amikor a vonzalom annyira erős, hogy szinte megszállottságba megy át, ez különösen akkor fordulhat elő, ha egy olyan mélyen elfojtott vágyunkat látjuk a másik személyben, ami már nem egyszerű vágy, hanem sóvárgás. Emögött pedig van egy mélyen gyökerező hiányérzet is. Minél erősebb a mögöttes hiányérzet, annál erősebb a vonzalom.

Fontos tudatosítani, hogy mindig aziránt vonzódunk, ami közelebb vihet a teljesség állapotához, hiszen az Univerzum mindig az egység, a teljesség felé „terel” minket. Ezért találkozunk olyan emberekkel, akik folyamatosan tükröt tartanak elénk, rávilágítanak a belső hiányainkra, a vágyainkra, a szükségleteinkre. De ez nem jelenti azt, hogy a vonzalmunk tárgya „az igazi” sőt még azt sem, hogy bármilyen kapcsolatot ki kellene alakítanunk vele. A vonzalom egyszerűen csak egy jelzés arra, hogy van bennünk valami tudattalan minta, érzés, vagy hiány, amit tudatossá kell tennünk.

Az ismerős minta ereje

Gyakori, hogy olyan helyzetekhez vonzódunk, amelyek nem szolgálják a javunkat, de mégis ismerősek. Például egy bántalmazó minta, amit gyermekként megéltünk, felnőttként is vonzónak tűnhet – pusztán azért, mert a tudatalattink számára otthonos és a biztonság látszatát kelti. Nem véletlenül szokták mondani: „az ördög, akit ismersz.” Ahhoz vonzódunk, ami ismerős – és ez nem mindig jelent jót.

A vonzalom egy belső hiányérzetre is választ adhat. Például, ha stabilitásra vagy anyagi biztonságra vágyunk, akkor ösztönösen vonzódhatunk olyan emberekhez, akik ezt megtestesítik. Vagy ha egy érzést önmagunkban elfojtottunk, egy kapcsolat által élhetjük meg ezt a minőséget. Ha értéktelennek érezzük magunkat, lehet, hogy egy magas társadalmi rangú partnerhez vonzódunk, mert rajta keresztül átélhetjük a fontosság, a „számítok” élményét. Ez a jelenség, amit „fame by proxy”-ként is ismerünk, vagyis, amikor egy másik személy révén tapasztaljuk meg azt, amit önmagunkban nem érzünk vagy nem éltünk át, például az elismerést és az értékesség érzését.

Amikor a vonzalom már túl erős – a limerence állapot

Van egy pont, amikor a vonzalom már túl erőssé válik és egy belső fantáziavilágba csúszik át. Ezt nevezzük limerence-nek, amit magyarul leginkább fantázia-szerelemnek vagy megszállott vonzalomnak nevezhetünk.

A limerence lényege, hogy valójában nem a másik embert látjuk, hanem egy ideált vetítünk rá.

Amikor felnőttként találkozunk valakivel, aki különösen szép, vonzó, vagy valamiben „tökéletesnek” tűnik, akkor ideaizáljuk és rávetítjük a szülő és megmentő szerepet.

A limerence mindig passzív állapot: álmodozunk, vágyakozunk, de nem cselekszünk. Ez a gyermeki állapot tükre, amikor nem tudtunk tenni semmit, csak vágytunk a felnőttek figyelmére. Felnőttként az elfojtott vágyak újraélednek és a vonzó nő/férfi ebben katalizátorként működik.

A limerence nem a másikról szól, hanem a bennünk élő gyermeki hiányokról. Ezért van az, hogy a fantázia sokkal erősebbé válhat, mint a valóság. Amint valós kapcsolódás jönne létre, az illúzió szertefoszlik, mert a másik ember nem tudja (és nem is kellene) betölteni a gyermeki hiányérzeteket.

A limerence jelei:

• állandóan a másikon jár az eszed, még a mindennapi feladataid rovására is,
• túlzott jelentőséget tulajdonítasz minden apró jelnek,
• fantáziákat építesz róla, de nem lépsz a valóságban,
• egyre jobban nő a félelmed, ha nem kapsz tőle visszajelzést.

Ilyenkor a vonzalom már nem egészséges, mert elveszítjük a realitásérzékünket. A vonzalmunk tárgyát pedig eszményképként, projekcióként éljük meg.

Hogyan szűnhet meg a vonzalom?

Ha tudatossá tesszük, hogy milyen minták, érzések és belső hiányok irányítanak, akkor ezeket önmagunkban át tudjuk alakítani. Ha a belső hiányt betöltjük és a tudatalatti mintákat is átírjuk, akkor a vonzalom is megszűnhet. Hiszen ha már nincs hiányállapot, akkor nem kell kívül keresnünk a választ.

Ez felveti a kérdést: ha betöltöm a hiányaimat, soha többé nem fogok vonzalmat érezni?

De, igen, hiszen mindannyiunknak vannak vágyai, amelyek vonzalmat keltenek. Viszont nem mindegy, hogy a vonzalom honnan ered. Hiányállapotból vagy valódi vágyból.

A legtöbbször a gyermekkori hiányaink és elfojtott vágyaink irányítanak minket, ez alapján választunk párkapcsolatot. Viszont ha begyógyítjuk ezeket a lelki sebeket és betöltjük a hiányokat, akkor már nem a sérült gyermeki részünkből, hanem a felnőtt énből kapcsolódunk. Ez pedig sokkal tisztább és harmonikusabb kapcsolatokat eredményez.

Az isteni minőség vonzó ereje

Van, amikor nem csak egy ismerős mintához vagy egy hiány betöltése miatt vonzódunk valakihez, hanem az isteni minőséget látjuk benne. Ez olyan, mintha a másik embert tekintenénk a „Forrásnak”, akin keresztül mindent megkaphatunk. Rajta keresztül akarunk kapcsolódni a fényhez, ami bennünk is megvan, de tudatosan nem kapcsolódunk hozzá, mert talán elfojtottuk önmagunkban vagy még nem fedeztük fel.

Mindannyian vágyunk az isteni minőségre és amikor találkozunk valakivel, aki magasabb rezgésen működik, rajta keresztül olyan érzésünk lehet, mintha hirtelen Istenhez kapcsolódnánk. Ez a tapasztalás annyira erős lehet, hogy könnyen összekeverhetjük a lelkitársi érzéssel.

Ilyenkor hajlamosak vagyunk „ráakaszkodni” a másikra, és azt hinni, hogy ő az, aki megadja nekünk mindazt, amire vágyunk – a biztonságot, a szeretetet, a megbecsülést, és legfőképpen az egység élményét.

A valóság az, hogy ez a forrás bennünk is jelen van. A másik ember csak tükröt tart, hogy meglássuk a saját isteni minőségünket. Nem rajta keresztül kell elérnünk az egységet, hanem önmagunkban kell felfedeznünk a kapcsolódásunkat az egységhez. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor könnyen függővé válhatunk és úgy érezhetjük, hogy a másik nélkül nem vagyunk egészek és tőle várjuk a megváltást.

Ez a fajta vonzalom különösen gyakori a spirituális világban, legfőképpen a spirituális segítők és tanítók iránt, akikben erősen jelen van az isteni minőség. Ez az egyik oka annak is, hogy a segítőket kvázi mankónak használják az emberek és nem egyszerűen segítést, hanem a megváltást várják tőlük.

Tudatosság a kapcsolatokban

A vonzalom önmagában nem rossz, hiszen egy fontos jelzés a tudatalatti mintáinkra és működéseinkre. Viszont fontos tudatosítani, hogy:

• Miért vonzó számunkra egy bizonyos ember?
• Mit látunk benne, amit önmagunkban nem?
• Mit adhatna meg nekünk, amit hiányként hordozunk magunkban?
• Miért gondoljuk, azt hogy ő „az igazi”?

Ha ezeket a kérdéseket őszintén megvizsgáljuk, sokkal mélyebben megérthetjük önmagunkat és tisztábban láthatjuk a kapcsolatainkat.